Cigánykérdés
A szociális konstrukciók folyamata szempontjából egy érdekes olvasmányra bukkantan ahonnan talán megtudhattam azt hogy mi rejtôzik az mögött hogy „cigánykérdés”.
Egy folyamatról van szó ami úgy kezdôdik hogy a „mi” és „ôk” a szóbeszédben megjelenik. Ez egy természetes dolog és sok esetben szügséges is a megértéshez. Amikor azonban ez megfogalmazódik hogy kik a „mi” és kik az „ôk” már megvan, egy új fejlemény alapját is képezheti. Egy határvonal képzôdik amely a folyamatban megerôsithetô/telíthetô.
Ha a második lépésben – ebben a folyamatban – többnyire ismétlésekkel erre fokuszálunk azt eredményezi hogy a feltevés – a határvonal - belegyökeredzik a tudatunkba. Nemsokára az történik hogy állandósul az elképzelés és végül egy fajta igazsággá fajulhat. Mialatt igazsággá válik a különbség/ek a folyamatban ezenkívûl a saját és mások tapasztalatai alapján kiélesülhetnek. Pl a média által a negatív tapasztaltok ezenkívül megerôsödhetnek – s így kialakulhat egy elitélendô csoport nem létzô közös jelleme.
Svédben pl a bevándoroltak kultúrája és a svéd kultúra...,
M-on a cigányok és a magyarok..., mintha a cigányok már nemis lennének magyarok.
Más történelmi példákat is lehetne itt felsorolni pl az ismeretes zsidózást stb de most itt a folyamat az érdekes.
Sabine Gruber az egyik könyvében beszámol arról, hogy ez hogyan történik pl az iskola falai között, és szerintem – a folyamatot vizsgálva - nagyon érdekes eredményekre jutott. Svédben ugyanis sokfajta nemzetiségû tanulók lehetnek az iskolában és ezeknek kultúrája persze kölönbözô. No, most az történik, hogy persze egyelôknek kell tekinteni nyilvánosan a kultúrákat amelyekkel együtt kell élni a jóakarat jegyében. Ezért a különbözô rendezvényeken elôszeretettel mutaják be éppen a jövevények kultúráját. A már a tanulóknál megkezdett „mi” és „ôk” fogalmak így megerôsödnek. Az „ôk” kultúrája lesz ilyenképpen célpontként a porondra téve azzal a jóhiszemû szándékkel hogy a svédek is megismerjék és ne féljenek tôle. De a szándék félresül mert megerôsíti/megsokszorosítja a „mi” és „ôk” csoportok határvonalait. Mert ezentúl valaki nem csak pl iráni valaki hanem az másképpen táncól, eszik, énekel stb s más vonásai is vannak... másképpen... mint „mi” svédek. A más kultúra, önmagában jóhiszemû felmutatása az ellenkezô hatásokat válthatja ki, mint azt elképzelték az egyenlô kultúrák rendezôinek a képviselôi. - A kölcsönös megértés helyett egy furcsa módon beidegzôdik a másság tudatos valósága.
Ennek az elônye persze – amikor a másságot mutatjuk fel/állítjuk a fokuszba – azzal elônnyel is járhat hogy nem kell a saját kultúránkat szemügyre venni. A társadalomban is ez történhet ugyanis hogy : „Nézzétek csak hogy milyenek ezek...”, néha taps is kiséri ... Éz csak azt bámulva látjuk hogy azok igazán mások mások mint mi. - De hogy mi kik vagyunk azt ilyenkor nem kell mérlegelni. Az önvizsgálás ilyenképpen kimaradhat, megkönnyebülten nem nézünk a tükörbe.
Azáltal tehát hogy valaki kimondja hogy „mi” és „ôk” megkezdôdhet a különbözôségek jelentôségének is az aláhúzása. Amikor valaki politikus/pap stb a beszédében ezekre a gyengén megjelölt különbözôségekre céloz valódi jelentôségeknek foghatja fel lassan a hallgatóság.
Ha valaki pl fekete de nem teszem a beszélgetésünk tárgyáva addig nincs jelentôsége. De ha „nézd azt hogy milyen fekete a bôre!” már, ha történetesen nem vagy eladó és a ruhaválasztás a téma, akkor annak a ...?
A „cigánykérdés” is valahogy – mint egy folyamat - ilyenképpen lett cigánykérdéssé, gondolom.
netkobzos
